Nyírfakéreg késtok

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy mennyire fontos eszköz a kés, kezdve az étkezéstől egészen a munkáig az élet majdnem minden területén. Viszont ugyanilyen fontos a kés tokja is, ami védi a kést a nedvességtől, kosztól, illetve a felszerelést a késtől, valamint ami lehetővé teszi, hogy a kést kézhez közel tartsuk. Késtok számtalan dologból készíthető, ahogyan történelmi példáink is igen sok féle megoldást és alapanyagot vonultatnak fel. Én ezúttal alapanyagnak a nyírfa kérgét választottam, amit könnyűszerrel lehánthatunk egy késsel a kidőlt fáról. Még tavaly egy litván barátomtól kaptam a saját kérgemet, illetve néhány tippet, amik mentén elindultam, hogy megvalósítsam ezt a tervet.
Először is a kérget beáztattam három és fél hétre hideg vízbe. Utóbb kiderült, hogy van egy gyorsabb, a vadonhoz inkább alkalmazkodó megoldás is, amikor egyszerűen csak forró vízben áztatjuk néhány órát a kérget. Megjegyzem, az áztatás után én egy fél órát kellett, hogy forró vízben tartsam a kívánt eredmény eléréséhez. Az ázástól és a forró víztől a kéreg megpuhult, felpöndörödött. Előzőleg kivágtam belőle a két kellő darabot:egy palástot, ami körbeér a késen és az él felől össze tudom ragasztani/varrni, valamint egy az él formáját követő úgynevezett élvédőnek való darabot, ami az utólagos varrást hivatott a kés élétől megvédeni.
A palást anyagát még vizesen és forrón feszesen ráhajtottam a késre és két helyen erősen leszorítottam, a markolattal párhuzamosan, illetve a penge egész felületén. Itt a puha kéreg ugyanúgy viselkedett, mint a vizes bőr, szinte gyúrmázható volt. Ezt az egészet megszárítottam, majd csontenyvvel összeragasztottam úgy, hogy az élrészhez betoldottam az élvédő darabot is. Az enyv nagyjából 16 órát száradt ugyanúgy leszorítva, mint a kéreg szárításakor. Ez után szúróárral a kés vonala mentén végiglyukasztottam a tokot, majd vastag lencérnával feszesen végigvarrtam, legvégül pedig vastagon bedörzsöltem az egészet viasszal és ezután került rá az akasztó, esetünkben egy bőrszíj.
A segédletem: http://knives.com.ua/view_art.php?art=63

Ez lett a végeredmény:

A tok a kést elég passzosan tartja. Száradás után szépen visszakeményedett az eredeti keménységre, de az új formájával.

Ennek a toknak a történelmi háttere nem konkrét lelet. A nyírfa kérgét viszont Finnországtól Kínáig használták már jó ezer évvel ezelőtt is, sőt, sok helyen tőlünk Északra és Északkeletre használják mai napig is. Hogy mást ne említsek, 1000 és 1400 közötti időszakból több ezer, nyírfakéregre írt levél maradt meg Novgorodban és környékén. Link itt.
Ezen felül azt is tudjuk, hogy fakérget a honfoglalás korában is használta a magyarság, a fa tegezek külső borítása nem egyszer kéregből volt megoldva.
A tok formáját a praktikus gondolkodás határozta meg, miszerint a penge gerincén a legegyszerűbb megtörni a palástot és ennek megfelelően az él felőli oldalon a leginkább célszerű varrni.

Téli öltözet, nomádosan - deréktól lefelé

Újabb január, újabb túra. Az elmúlt évben sokat alakult a képem a nomád viseletről, aminek köszönhetően igyekszem a gyapjúszőtt anyagokat száműzni a viseletemből. Így viszont nagyon komoly kérdés merült fel, mégpedig, hogy miként oldjam meg, hogy akár komoly hidegekben ne fázzak.
2015 végét ennek a kérdésnek a derék alá vonatkozó részével töltöttem el és részleges leletek, analógiák és egész leletek, valamint ábrázolások felhasználásával készült el a következő konstrukció:
-lenvászon alsónadrág, a tetején egy külön zsinórral megkötve, amire a berhe felső részét visszahajtom, illetve amit a viselet többi elemének rögzítéséhez használok. Kaukázusi berhe alapján készült.
-növényi festésű (kék: fagyal, barna: tölgylevél) lenvászon harisnya, felső részénél a derékzsinórhoz kötve. Moscsevaja-balkai brokát és vászon lábszár alapján készült.
-nemez lábszár, ami a vászonhoz hasonlóan az egész lábfejet takarja, illetve combközépen felül ér. Mongol nemez lábszár töredékből elindulva moscsevaja-balkai brokát és vászon lábszár szabására készült. Bővebben: Nemezvilág )
-csizma.

Így néz ki szépen sorban felvéve:

A berhe és a vászon lábszár közé jó eséllyel be tudok még szuszakolni egy vászon nadrágot is, biztos, ami biztos. Felvenni és levenni viszont nem a legegyszerűbb dolog.

Bőrök festése (házilagosan)

Témaként felvetődött egy összejövetelen a bőrök esetleges festése, mivel több korból ismert festett bőr a leletek között (pl. a moscsevaja balka-i kesztyűn piros pötty rátét található a bütykök környékén, de létezik a leletek között piros kecskebőr cipő is). A török hódoltság alatt nagy szerepet kapott az ún. "törökvörös" bőr. Barátaim mesélték, hogy még zöld (!) cipőleletre is akad példa (bár a lelőhelyet illetően sajnos nem szolgálhatok bővebb információkkal).

Cipő (Moscsevaja Balka)

Kesztyű (Moscsevaja Balka)

Nyilván joggal gondolja néhány életmód-rekonstruktőr (úgy hangzik mint valami OKJ-s szakma), hogy esetleg elkélne valami színes bőrike is, főleg, ha gazdagabb karaktert alakít az illető. Erre vonatkozó leírásról sajnos nem tudok. De, ahogy mondják: próbálkozni azt szabad. Így is tettem!

Elsőnek növényi cserzésű bőr - ami természeténél fogva barna - feketévé varázslásával próbálkoztam.
Abból indultam ki, hogy a bőr által a cserzés folyamán felvett tanninok vassal fekete komplex vegyületeket alkotnak. Mivel a növényi cserzett bőrök viszonylag jól tűrik a vizet, nem ütköztem komolyabb problémába.

Volt itthon vas-szulfát (vasgálic). Ezt vízben feloldottam, a bőrt belé helyeztem és láss csudát: kb. néhány másodperc múlva már fekete is volt. Egész terjedelmében! Vágás után belül is, mint kiderült. Vasgálic egyébként kapható a gazdaboltokban, de rozsdás szögből ecet segítségével is elkészíthető a vaspác.

Más a helyzet viszont a timsóval cserzett bőrökkel. Ez a bőrfajta autentikus pl. a X. századi magyaroknál, a leletek tanúsága szerint. Igen ellenálló, de egy nagy hiányossága van: a vizet nem bírja. Ezért szokták faggyúzni. Ha faggyas, akkor viszont nem veszi fel a festéket. Így maradt a kikészítés utáni közvetlen festés. Meglátjuk mi lesz alapon, egy kicsi, saját készítésű juhbőr darabon minden festők igáslovát: a diókopáncsot próbáltam ki először.

A kopáncsokat felfőztem és állni hagytam (sokáig, mivel ezt a levet már korábbi szövetfestéshez használtam 1x, csak meghagytam "Jólesz még a'!" alapon). Hidegen ázott benne 2 éjszakát, kicsit kiöblítettem, majd behoztam a lakásba száradni. Nem jó ha hirtelen szárad! Bekövetkezett az, amire számoltam: még egyszer ki kellett törni. Ez sikerült is többé-kevésbé, de a széleit már nehéz volt kitörni.

Egy szavam nem lehet, mert barna lett. Sőt, sokkal kevesebb festéket sikerült kiöblíteni belőle, jobban felvette azt, mint a szövetek vagy a gyapjú! Levágva széleit, érdekes dolgot tapasztaltam: belül olyan, mint az iparilag festett bőrök. Van benne egy fehér csík. Ha utólag faggyúval lekenem sötétebb színű lesz.


Összegezve sikeresnek könyveltem el a próbálkozásaimat. Jövőre más színek után nézek majd. A bodzát mindenképp ki szeretném próbálni. Esetleg még idén - ha belefér - a fagyalt.

Menedék építése az ártéren

Az előző túránk fő célja egy menedék felépítése és belakása volt. Ezt a létező legegyszerűbben, a környezet legkisebb károsodása mellett akartuk elkövetni, így külön kapóra jött az árterekre jellemző rengeteg kidőlt, partra vetett fa.
Az összes szerszám, amit az építkezéshez felhasználtunk, fejenként egy balta volt, viszont azt egész nap nem tettük le és kiemelten fontos volt a munka szempontjából, hogy könnyű, gyors, jól kezelhető fejszékről volt szó.
Első lépésben átértékeltük az eredeti terveinket és egy megdőlt, de élő fát választottunk ki a menedék alapjának a helyett, hogy önálló állványzatot építettünk volna. Ez után nem kevés vastagabb ágat vágtunk, amiket félkörben a megdőlt fának támasztottunk. Ezek közé vékony, hajlékony ágakat fűztünk vízszintesen, hogy legyen valami, ami megtartja a majd később ráhordott fedőréteget. Így elkészült egy nagyon egyszerű tetőszerkezet, amit aztán részben náddal, részben leveles fűzfaágakkal fedtünk be több centi vastagon. Egy esőnek így még nem állt volna ellen, de a hajnali párát már nem engedte be és ami még fontosabb, kicsit megfogta a meleget, ami a menedék nyitott oldala felől rakott tűzből áradt.
Ez után már csak a fekhelyet kellett kialakítani. Mivel nulla fok körüli hőmérsékletre számítottunk, ezt nem lehetett félvállról venni. Vékony, leveles fűzfaágak komoly halmát hordtuk össze magunk alá. Ha tovább maradunk, frissíteni kellett volna, de így a két napra ez elég volt. Persze éjjel egy takarót magunk alá terítettünk még.

A történet képekben:

1, a megdőlt fa a vastag, tetőszerkezetnek való ágakkal:

2, a vékony ágak befűzve, amik végül magát a fedőanyagot tartják:

3, az első néhány halom takaróanyag a helyén van:

4, a kész menedék a fekhellyel együtt, belakva:

Egy elmaradt bejegyzés: tejszárítás 1.3

Szeptember elején kezdtem el a tejszárítással kapcsolatos bejegyzésemet. Azóta sok minden történt, eleinte csak időm nem volt folytatni a sorozatot, később aztán el is feledtem. De most bepótolom.

Tehát még a fentieken túl száradt a tej három napot. Addigra kemény, de porladós, zsíros darabokká vált. Ezt próbáltuk meg meleg vízben elkeverni, feloldani, de a végeredmény egy szemcsés, vizes egyveleg lett, nem keveredett el rendesen. Tehát vagy valamit rosszul csináltunk, vagy ennek ilyennek kell lennie. Nekem gyanúsabb az előbbi.
Ettől függetlenül nem volt kellemetlen az íze a tejdarabkáknak, viszont kimondottan savanyúak voltak, így végül egy középkori főzőversenyen használtuk el, a ragu mellé lehetett csipegetni belőle.

Gyors megoldás kötözésre: a vessző korc (+videó)

Mikor építjük a vadon mélyén kicsi menedékünket (vagy szedjük a gallyakat stb.), felötlik a  gondolat  fejünkben: „Na de kötözni mi a nádirigóval fogom?” 

Mindeközben az asszony által sodort csepűmadzag meg gonoszan otthon csücsül egy sarokban… Elfelejtettük hasznos társként magunk mellé venni.

Nincs mit tenni: őseink, nagyapáink tudásához kell fordulnunk újra!

A természetben rengeteg kötözésre alkalmas anyagból válogathatunk. Legerősebb ezek közül a fűzvessző! Magukból a vesszőkből is sodorhatunk kötelet, de ez merevebb, az elkészítése sok időt és kemény markot kíván, valamint kisebb feladatokra alkalmatlannak bizonyul.  Ilyenkor korcvesszőt készíthetünk. Ezt használták régen pákászok és pásztorok, nádkunyhóik, nádtutajaik építéséhez. Viszont sok idős ember még most is használja, mikor a kukoricagórót, az íziket, a venyigét kötözi össze vele. Készítését én is nagyapámtól tanultam.

Menete a következő:

Választunk egy egyéves (elágazás nélküli) fűzvesszőcskét. Fajt nem írok, mert igazából sokféle fűz vesszője megfelelő. Viszont hogy melyik (és mikor) jó, egy kis gyakorlással, próbálgatással megtanulható. Egy idő után már messziről megmondja az ember, melyik fűz alkalmas korcnak és melyik nem. Mindenesetre, ami nem jó, arra közben úgyis rájövünk, mert törik, gyökken.

Először én megpuhítom a vesszőt kicsit, hogy hajoljon, ne törjön. Ez úgy történik, hogy a térdemen meghajlítva párszor áthúzgálom.

Ha ez kész, a vékonyabb végétől egy arasznyira megfogjuk a vesszőt egyik kezünkkel. Másik kezünkkel tekerjük a vessző vastagabb végét. Hogy hogyan, az a videóban látszik. A művelet eredményeképp a vessző lök egy hurkot.

A tekerést addig kell folytatni, míg többször rácsavarodik a vékonyabb végére a vastagabb (kicsit mint a kötélnél), addig, amíg a korcvessző összetekeredve megáll és nem bomlik ki.

Ha ez is kész, átdugjuk a kötözni kívánt kéve (vagy akármi, amit éppen kötözni kívánunk) alatt. A korc vastagabb szárát átdugjuk a hurkon (ha hegyes a vége, nyilván könnyebb). Előfordul, hogy segíteni kell kicsit: egy parányit széttekerhetjük a hurkot, hogy átférjen a vastag vége.

Ezután meghúzzuk a korcot. Ha nem bomlott ki, jól csináltuk. Ha nem lenne mindkét kezünk tele, megveregethetnénk a vállunkat. 

Újra elkezdjük tekerni a vastag végét, mint az előbb, ami közvetlenül az összehúzásnál hurokba ugrik. Így nem bomlik ki. A fennmaradó véget bedugjuk a korc alatt a kévébe és kész!

Itt látható mozgóképen is a művelet:

Lelet, leírás nincs róla, de egy olyan ősi tudásról van szó, ami gond nélkül használható nagyjából az őskortól. Ahogy szárad, nyilván lazul a kötés, de addig tökéletesen tart. Ha túrára megyünk, érdemes néhányat előre elkészíteni, amit tudunk magunkkal vinni. Onnantól olyan gyorsan lehet vele dolgozni, mint afféle „paraszt gyors-kötegelővel”. 

Ha van rá módunk, készítéséről azért érdemes megkérdezni az időseket is. Élőben könnyebben megérthető, nem beszélve arról, hogy nekik is jól esik, ha valaki érdeklődik régi viselt dolgaik felől. Így sok egyéb dolgot is tanulhatunk tőlük. Éltetjük tudásukat.

Tűzgyújtás Kovával és Acéllal (+videó)

Amint már Balázs is említette a Tiszaparti építkzős című bejegyzésben, készítettünk egy videót a tűzgyújtásról, melynek eszközei a következőek voltak:
-Csiholó acél, mely magas széntartalmú acélból készült (10. század környéki Svéd lelet mintájára)

-Kovakő, de egy szimpla folyami kavics is megteszi, ha más nincs, csak ketté kell törni, hogy él    képződjön rajta.

- Gyékénybuzogány, hamulúgban főzve, majd szárítva.

-És végül de nem utolsó sorban, az éleszték, ennek legmegfelelőbb egy viszonylag száraz fűcsomó, faforgács.

 

Elengedhetetlen kellék még a gyújtós, amihez a nedves ködös időben, fák elszáradt ágain lelhetünk a legkönnyebben, mivel ezek kevésbé nedvesek, mint amik már lehullottak, ha az éleszték lángra kap, előbb a vékonyabb, szinte gyufaszál vastagságúakat kell rátenni először, majd sorban nagyobbakat, én így szoktam, van aki építkezik a gallyakból, s egy résen teszi be az égő élesztéket, én ezt a módszert annyira nem szeretem, de ki hogy érzi jónak :)

Még egy pár szó tűz keltő eszközök használatáról: a kőnek kell rendelkeznie éles résszel, ehhez ütjük hozzá az acél akképpen, hogy az szikrákat szórjon, s azok lehetőleg a kőre helyezett taplóba érkezzenek, vagy egy része, ezt érdemes gyakorolni mielőtt élesben lenne rá szükség, és még annyit. hogy sok sok tapló legyen nálunk, legyen az gomba, szenes vászon, vagy épp nádbuzogány, mert ha nedves az éleszték, akkor biz sok kell a parázsló taplóból, de most következzék a videó, kicsit hosszúra sikeredett ,mert nem volt olyan száraz az élesztékem, a videó szerkesztéshez meg nem értek.