A most következő cikk csak részben tartalmaz majd gyakorlati leírásokat, inkább személyes élményekről fog szólni, amennyiben egy ilyen kis kitérőt megenged a blog témája. Sőt, igazából az egész bejegyzés nem is rólam szól, hanem négylábú túratársamról: Tiszáról!
Először is leszögezném, hogy a neveléssel, kutyás túrákkal, sétákkal nem kívánom újra feltalálni a spanyolviaszt. Sokan csinálják, sőt, viseletben, régi korok lábnyomait követve sem én vagyok az első e téren. Viszont nagyon meghatározó élmény számomra, mint minden, jószággal kapcsolatos dolog.
Mint látszik, jelenleg nem teszek meg nagy távokat az egyes kis sétáim alkalmával, mint mondjuk a blog többi szerzője. Én az a gyűjtögetős, elidőzős túrázó vagyok. A célok általában valaminek a beszerzésével kapcsolatosak (lándzsa-, baltanyél stb.), épp ezért sosem szerettem a teljesítményorientált túrákat, mert a saját tempómban szeretek haladni. Most sem törekedtem nagy távok megtételére, így e kis sétát is későbbi, komolyabb terveim előkészítése gyanánt szántam.
Dél körül egy hirtelen ötlet bukkant fel az agyam rejtekéből, hogy elinduljak Mindenszentek előtt túrázni egyet. S pont az előző napokban éppen azt néztem, hogy: "Ejh, drága kutyám! Neked igencsak megnőtt a farod! Ideje van egy kis sétának!" Tiszáról (igen, tényleg ez a neve...) annyit kell tudni, hogy mudi és sinka keverék, az első saját alomból van. Utóbbi vonalnak megfelelően lehetetlen kifárasztani! Egyszer biciklivel indultunk el vele, s az elején nehezen ment neki, hogy ne keresztbe szaladgáljon a bicikli előtt, de hamar megtanulta, mikor rájött, hogy a kerék elé nem célszerű kerülni... Viszont miután ezt megtanulta (kb. 3x próbálkozott csak, tanulékony egy jószág), nem bírtam olyan mértékben fékezni, mint ahogy ő menni akart. Végül feladtam és úgy voltam vele, ha ennyi energiád van, akkor húzzál! Gyakorlatilag hazahúzott (féltem is, hogy valami baja lesz), de 5 perc múlva már ugrált, futkorászott megint. Juh mellett sose dolgozott, nem foglalkoztunk vele akkor, mert volt két jól hajtó kutya, inkább hazahoztuk házőrzőnek, amit kiválóan teljesít: elsőosztályú jelző. Ezt a döntést ugyan pár tyúk bánta, míg be nem állt itthon a rend, hogy melyik jószág hol lakik és kivel. Más kutyákkal nem igazán találkozott, csak kölyökkorában a telepen. Sőt, emberrel se túl sokkal, így nem is szokásom ilyen helyekre elcipelni. Nevét onnan kapta, hogy régebben a pásztorok előszeretettel adtak folyóneveket a kutyáiknak, hogy a veszettséget el ne kapják (Herman Ottónál olvastam ezt, azt hiszem). Kézen fekvő volt (a "Kerticsap" lehetőségen kívül) a legközelebb eső folyóvíz nevét adni tehát neki...
Nem sok időm maradt, így bepakoltam a motyóimat és a kedves kutyámat, majd irányt vettem az erdőbényei fás legelő felé. Kipakoltam és láttam, hogy nem leszünk egyedül a parkoló részen, így igyekeztem mihamarabb megfogni Tiszát. Ahogy ez lenni szokott, nem sikerült, s mivel kicsit felajzott állapotban volt, egyből elindult az idegeneket ugatni. Megijedtem, de nem tartottam túlzottan a dologtól, mert tudtam, ha erélyesen magamhoz hívom, visszajön. Így is lett, megkapta a pórázát és innentől kezdve már csak velem foglalkozott. No nem úgy, mint egy rendesen betanított, ember mellett haladó kutya, de azért nem rendetlenkedett összevissza. Először direkt letértünk az útról, hogy egy kicsit a "fűben" is sétálgassunk. Nos, ez a "fű" dolog legalább annyi szederhajtást is jelentett, mint ahány tippanvirágzatot... Megállapítottam, hogy a hosszú viseletek nem igazán szeder-kompatibilisek, de Tiszának is volt esze, mert ő leginkább engem követett, hadd szedjem le én az indákat elébb! Mikor feljebb értünk a legelő felett haladó erdészeti úton, ahol már biztos voltam benne, hogy nem találkozunk senki fiával, levettem a pórázt. Igen, levettem! Most biztos sokan sikítanak fel magukban, nálam az állatokhoz jobban értő emberek, s a vadásztársadalom egyöntetűen. De én maximálisan biztos voltam abban, hogy ebből nekünk bajunk nem lesz. Korábban, valahol Sátoraljaújhely környékén bóklásztunk vele, mikor egy őz szaladt el előtte. Követte volna, viszont az első szóra megállt és visszajött hozzám, onnantól kezdve csak figyelte a vadat. Nem volt olyan eset egyszer sem, hogy ne tudtam volna bármiről visszahívni. Édesapám tanított arra, hogy az első, amit a kutyámnak tanítok, az a visszahívás legyen, méghozzá legkisebb kölyökkorában. Ennek meg is van ilyenkor az eredménye, bátran indulok el vele. S eddig mindenről vissza tudtam hívni, legyen az ember, kutya vagy egyéb állat. Ám ha van rá esély, hogy emberrel találkozunk, a póráz rajta van! Mindettől függetlenül nem biztatok senkit arra, hogy a példámat kövesse, mert minden ebből következő problémáért az állat gazdája felel!
Ahogy kaptattunk fel, úgy döntöttem, hogy akkor már felmegyünk a hegyecske tetejére. Bármilyen tempóban haladtunk is, kutyám sose ment el tőlem 5-6 méternél messzebb. Megvárta, hogy beérjem. S ugye, ami jó a kutyákban (s más állatokban is), hogy mindent hamarabb észrevesznek, mint mi. Nekem bőven elég volt a kutyám figyelnem, mert a kis cinkétől kezdve más neszekig mindent messzebbről látott és hallott. Rengeteg olyan tulajdonsággal rendelkeznek háziállataink, amiket az emberek évszázadokon keresztül felhasználtak, így könnyítve életüket terelés, vadászatok alkalmával.
Idővel a tető alatti részhez értünk, ahol egy kis ligetnél pihentünk meg. A hely leírhatatlanul szép volt így ősszel. Mintha minden fa lombja arannyá vált volna a mi kedvünkért a kis tisztáson.
Itt tett először igazán jó szolgálatot a lándzsa, nagyban segítette a kapaszkodást. Félúton jártam, mikor lenéztem és látom, drága kutyám lenn lazázik. Mondom neki: "Mi van? Neked négy lábad van, gazdádnak kettő meg a támasza, azt' kielőz téged?" Ekkor megpróbálta megkerülni a dombocskát - sikertelenül -, végül csak felkapaszkodott, alföldi kutya létére. A tetőn megpihentünk. Figyelte a cinkéket egy ideig, én agyaltam mindenféle kis és nagy dolgaimon, erre egyszer csak odajött a lábamhoz, s lefeküdt. Letérdeltem hozzá és megköszöntem, hogy velem jött. Akaratlanul is eszembe jutott, mikor kicsi kutya volt és én akkor Pityke kutyámmal indultam legeltetni ősszel. Az akkor egészen apró Tiszát (ekkor még neve sem volt és alig volt nagyobb, mint hogy a két tenyeremben elfért volna, és semmit nem tanult még ekkor tőlünk) sehogy nem tudtam visszazavarni, hogy ne jöjjön velem. Na mondom: ha már idáig eljöttél, akkor gyere. A kis kutya semmi komolyabb aktivitást nem mutatott. Lejött velünk és leült mellém. Ha arrébb mentünk, jött és leült. Remegett szegény, mert metsző szél fújt, én is majd' megfagytam a kabátban. Gondoltam, az utat tudja, visszamegy majd úgyis. Nem tette. Követett hűségesen, s figyelt. Visszafelé félúton felvettem, s a karomban vittem vissza az alomtársai mellé. Kitartó volt, pedig ő volt a legkisebb közülük. És a leghűségesebb! (Azóta is szívesen választom ki a legkisebb kutyákat, rendre jó tapasztalatokkal.) Lehet akármilyen nevelése, taníthattam neki akármit, hűsége a sajátja! Nyilván nem ő erre az egyetlen példa, illetve minden állat más (mint ahogy mi is), de láttam például lovat, aki érzéstelenítés nélkül képes volt eltűrni, hogy gazdája összevarrja felhasadt szügyét. Olyat is, aki viszonylag idegen ember létemre bizalmat szavazott nekem, s mikor szomorú volt az ember, odahajtotta a nyakát. Bivalyt, aki az ember ölébe teszi a fejét, csak hogy simogassák. Hihetetlen ragaszkodásukat látva az ember számot vet magában: ő mennyire hasonlít hozzájuk ilyen téren? Az emberek összetartozása természetes volt, egymásra voltak utalva régen. Ma pedig könnyen, flegmán vállat rándít az ember mindenre és mindenkire. Beleértve ebbe magamat is...
Visszafelé jobban siettünk, s bokáig süppedtem az avarba, ami alatt sziklás talaj volt. Rájöttem, hogy a régiek vagy keményebbek voltak, vagy máshogy rakták a lábukat (abban igaza lehet Dimicatornak, miszerint nem hozzászokva a kényelmes lábbelik áldásaihoz, trappolás nélkül jártak, még ha nem is úgy, ahogy az a videóján látszik), vagy esetleg máshogy oldották meg a dolgot. Utólag ugyan nekem is eszembe jutott, hogy ha kitömtem volna legalább a talpam valami szálas anyaggal, fűvel, kicsit könnyebb, melegebb lett volna a lábamnak. S ha felfelé jó szolgálatot tett a lándzsa, lefelé még inkább. Egyszer felnézve látom, a kutyám néz le rám, s hívom. Ez a kis lökött meg megindult nagy sunggal lefelé hozzám, kutyavigyorral az arcán, s majdnem felbukott egy kőbe. "Négy lába van a kutyának, mégis megbotlik!" - találhattam volna ki a mondást, ha a lovak nem nyúlták volna le előbb...
